Bajusz a magyar irodalomban
1.
Arany János: A bajusz
Volt egy falu - nem tudom, hol,
Abba' lakott - mondjam-é, ki?
Se bajusza,
Se szakálla,
Egy szőrszála
Sem volt néki;
Annálfogva helységében
Nem is hítták egyéb néven:
Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
E volt az ő titulája .
No mert (közbe legyen mondva)
Azt az egyet meg kell adni,
Hogy a Szűcs György falujában
Könnyű volt eligazodni:
Mivel ottan minden ember
Névhez jutott olcsó szerrel
Azon felűl, mit az apja
Adott neki, meg a papja.
Nem tudom, ha más vidéken
Megvan-é e szép szokás,
Nem tudom; de nagy kár lenne,
Ha divatból úgy kimenne,
Mint például - hogy többet ne
Mondjak... a káromkodás!
Egyébiránt Szűcs György gazda
Semmit is el nem mulaszta,
Hogy bajuszát megnövelje,
Meglévén... a puszta helye. -
Kente, fente ő azt írral,
Kígyóhájjal, medvezsírral,
Ebkaporral, kutyatéjjel;
Meg is nőtt az minden éjjel
- Tudniillik: álmában;
S ha fölébredt, mennyi kéjjel
Tapogatta... hiában!
Ami pedig Szűcs György gazdát
Máskülönben illeti:
Nem bolond ember volt ám ő:
Ládájába' pénz, egy bögre,
Azonkívül juha, ökre
És - szamara volt neki.
Sőt az is szent, hogy már régen
Ott ülne a bírószéken,
Hasa, hája, kéknadrága...
Minden kész e méltóságra:
De mit ér, ha nincs bajusz!
Ily anyám-asszonyos képpel
Sosem választá a nép el;
Szavazott rá tíz, vagy húsz.
Oh ti, kiket a természet
Bajusz-áldással tetézett,
Ti nem is gondolhatjátok,
A csupasz száj mily nagy átok!
Ti, midőn a szúrós serte
Sima állotok kiverte,
Minden szentet sorra szedtek
S a beretvától sziszegtek!
Ti, ha egyszer, hébe-korba'
Beleér levesbe, borba
Szegény ártatlan bajusz; vagy
Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
Már az olyan nagy sor nektek!
Már ollót mit emlegettek,
Nem tudván, e szőr mily drága,
Becsesebb a drága gyöngynél:
E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
S lám! hiányzott boldogsága.
Mily irígyen nézte másnak,
A legutolsó kapásnak,
Hogy mohos a szája-széle:
Bezzeg, cserélt volna véle!
De mi haszna! mindhiába!
Nincs orvosság patikába,
Széles mezőn, drága kertben,
Vagy más helyen,
Ami neki szőrt neveljen!
S már a bajszot úgy gyülölte,
Hogy legott a méreg ölte,
Látva, hogy nő más embernek,
Vagy korommal fest a gyermek;
Sőt csupán ezér' a macskát
Sem tűrhette udvarában, -
S bajuszt kapván áldott nője,
Elkergette, vén korában.
|
Történt, hogy oláhcigányok,
(Tudvalevő nagy zsiványok)
Kóborlának a vidéken,
S megszálltak a faluvégen.
Nosza mindjár' sátort ütnek,
Tüzet rakva, főznek, sütnek
Abból, amit valahonnan
Más faluból idehoztak,
Minthogy onnan
Éhen-szomjan
Búcsu nélkül eltávoztak.
Meghíják a rokonságot,
A helybeli cigányságot
És ezeket tőrül hegyre
Kivallatják mindenképen:
Mi van? hogy' van a helységben?
S a hallottat szedik begyre.
Épen mint a jó vezér,
Ha az ellenséghez ér,
Minden bokrot és fatörzsöt,
Minden zegzugat kikémel;
Lassan mozdul seregével,
Küld vigyázót, előörsöt,
Puhatolja, merre gyengébb,
Hol erősebb az ellenség;
Nem siet, de csupa szemfül,
S mikor aztán ütközetre
Megy a dolog: gyors a tettre,
Veri a vasat, míg meg nem hűl.
Nemkülönben a bölcs vajda
Haditervet kohol mindjárt:
Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
Hogy ne tudná csinja-binját:
Hol lakik dús özvegy asszony,
Kit jó móddal megkoppasszon?
Melyik háznál van eladó
Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
Ki legény után bolondul?
Mert az a jövendölést
Megfizeti ám bolondul!
Kinek esett holmi kára
S van szüksége prófétára,
Hogy nyomába ne jöhessen,
Sőt, ami több, ráfizessen?
Ki szeretne gazdagodni,
Könnyü módon pénzhez jutni:
Ásni onnan, hova nem tett,
Vagy, ha tett is,
A letett kincs
Időközben elszelentett?
Mindez a vén vajda gondja,
Ki nem adná egy vak lóért,
Hogy a magyar kész bolondja.
Nem kerülte ki figyelmét
Szűcs György uram nyavalyája,
Gondolván, hogy ő kigyelmét
Egy kissé megberetválja .
Nem kell ahhoz néki szappan,
Anekül is mester abban:
Szőrmentibe, vagy visszára
Beretválni nincsen párja.
Kivált most, hogy az idő
S alkalom oly kedvező;
Ripeg-ropog
A sarló-fog,
Munkától ég a mező;
Nincsen otthon,
Csak az asszony,
Hogy megfőzzön,
Vagy dagasszon;
Vagy ha néhol egy beteg
Szalmaágyon fentereg;
Vagy a seprű, házőrzőnek
Felállítva küszöbre;
De ha Isten meg nem őrzi,
Ott lehet az örökre.
Egyedül van Szűcs György gazda,
Egy lélek sincs udvarában:
Hát im! a furfangos vajda
Beköszön a pitvarában.
„Ejnye gazduram, a kőbe!
Mi dolog az, hogy kigyelmed
Bajuszát levágja tőbe?
Magyar ember-é kigyelmed?”
Milyen szemmel nézett rája
Szűcs György gazda, képzelhetni:
A vasvillát sem lehetne
Mérgesebben odavetni;
De a cigány győzte szóval,
Hízelgővel, úsztatóval:
Míg György el nem panaszolta,
Hogy' áll a dolog mivolta. |
„Szent Pilátus! minő szégyen!
Hát miér' nem mondta régen?
Sohasem volt? nem is termett?
Hát miért nem mondta kelmed?
Nagy bajusza volna régen:
Hisz ez az én mesterségem! ”
Megörűle György a szónak,
Hogy bajusza lesz maholnap,
S mintha nőne a szép sörte,
Már a helyét is pödörte.
Sonka, sódar,
Füstös oldal,
Liszt, szalonna,
Főzelék,
Van elég;
Ráadásul jó ozsonna,
S valamit a vajda kére,
Megalkudva, megigérve.
Nosza, tüzet rak legottan,
Lobog a láng, bőg a katlan,
Száll a szikra, fojt a füst,
Fő a fürdő, forr az üst,
Benne mindenféle gyimgyom,
Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
Ami úton, útfelen
Elhányódik, vagy terem.
E bűbájos fürdőlében
Nő meg a György bajsza szépen;
S ha hibáznék egy kicsi:
A babona ráviszi.
Kész immár a bornyomó kád:
Szűcs György jó remény fejébe,
Nyakig ül a szennyes lébe,
Istennek ajánlva dolgát.
A cigány sereg azonban
Beszivárog alattomban;
Jön elébb egy, aztán kettő,
Mintha csak úgy történetből:
Szerencsére a vajdának
Épen jó, hogy bebotlának!
Egy tüzet rak, más vizet mer,
Másik fát hoz... kell az ember;
Úgy szaladnak! úgy segítnek!
Dolgot ád a vajda mindnek.
Hogy pedig a hasznos pára
Szűcs uram fejét megjárja:
Elővesznek egy nagy ponyvát
És a fürdőkádra vonják;
S a kád mellett körbe-körbe
Tánc kezdődik, fürge, pörge;
Kalapácstól dong a donga,
„Tiktak, tiktak” foly a munka,
S egy büvös dal
Ümmög halkal:
„Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
Igen biz a, szegénynek.”.
S míg a ponyvát sietősen
Jó erősen
Apró szeggel odaszegzi,
A cigányhad ujra kezdi:
„Bajusza van Szűcs Györgynek,
Ne irígyeld szegénynek!”
Ezalatt a pénzes bögre
Búcsujárni ment örökre,
Követé a füstös oldal,
A szalonna, meg a sódar,
Az ágynémü, fehérnémü,
A vasféle, meg a rézmű.
Szóval, ami könnyen mozdult,
Lába kelvén, mind elpusztult,
Mert a gazda - „tiktak, tiktak” -
Nem hallá, hogy zárat nyitnak.
Meddig űle György a kádban
Lepedővel leszögezve,
Nincs megirva krónikámban.
Csak annyi van följegyezve,
Hogy mihelyt abból kilépe,
Tükröt vévén a kezébe,
Hogy bajuszát felsodorja:
Nem tehette, mert nincsen mit!
Mert bajusza nem nőtt semmit,
De igen a füle s orra!
(1854.)
|
*
http://www.irodalmikepek.hu/ad_03.html
2.
Arany János: Toldi estéje /Első ének/
…
Megsodorta bajszát, de az visszahajla
S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla;…
*
3.
Petőfi Sándor: A jó tanító
…
Ez alatt az orr alatt egy
Nagy bajúsz ácsorga,
Egyik rúdja égbe készült,
Másik le a porba.
A bajúsz alatt szája volt,
Szájában pipája,
Lapátnak is beillet vón
Köpcös szopókája.
… (1848)
*
4.
Mikes Kelemen: Törökországi levelek
„Rodostó, 7. decembris 1725. Ezt a levelet elkezdem írni, de bajuszomra mondom , hogy nem tudom mit kell írni, és ha írok, csak azért írom, hogy kédnek válaszát vehessem…”
5.
Jókai Mór: Rab Ráby
„Ezúttal is igen vegyes társaság várakozott a controllor-folyosón a császár megjelenésére; főpapok, rokkant katonatisztek, zsidók, gyászruhás özvegyek, cifra asszonyságok, parasztok, mindenféle jelmezekben, ezek között elvegyült Ráby Mátyás alakja is, két kísérőjével együtt. Elsőbbség, kedvezményezett hely nem volt e folyosón, mert a császár azt szólította meg elébb, akit maga kiszemelt, s valamennyire rákerült a sor egymás után.
De legjobban kitűnt valamennyi közül egy délceg huszár alakja, aki éppen Ráby tőszomszédságába jutott; ennek is köszönheté, hogy őtet nemigen nézegette senki, mert mindenkinek a szomszédján akadt meg a szeme. Magában véve is elég feltűnő vala a hadfi alakja, egy fejjel a többi közül kiváló termet, amin megfeszül a zöld dolmány és piros nadrág; napbarnította arca keresztül-kasul sebhegedésekkel, s két olyan hatalmas bajusz az ajka fölött, hogy a néphumor szava szerint olyan volt, mintha egy varjút nyelt volna el, s annak a két szárnya akadt volna fel a két szája szélén. De ami még feltűnőbbé tette a huszárt, az volt, hogy ennek a marciális alaknak a karján egy kis háromesztendős gyerek ült, piros huszárcsákó a fején, fehér gyolcsing és gatya, piros pruszlik pitykékkel, meg sárga sarkantyús csizma az öltözete. Azon bámult aztán minden ember, hogy sohase látott még senki huszárt dajkának. A daliás vitéz pedig oda se hederített az egész publikumnak, miatta táthatták a szájukat a feléje bámészkodók; ő csak azzal a kis poronttyal volt elfoglalva, aki egyre kérdezősködött, nem zsenírozta magát, de a huszár sem fáradt ki a magyarázgatásban, engedte a gyereket a vitézségi érdemrendjével játszani, s ha az nyűgösködni kezdett, összeverte a nagy pengősarkantyúit a kedvéért:…”
*
6.
Jókai Mór: A huszárkáplár
Ül a vendéglőben a vén huszárkáplár egy kancsó bor mellett, hosszú két bajusza lóg kétfelől, mintha varjút nyelt volna le, s a két szárnya kimaradt volna száján.
A szomszéd asztalnál aranyos tiszt urak ülnek, hetyke, tejképű urak, s beszélnek a mások viselt dolgairól.
A vén huszárkáplár kétszer felemeli a poharát s ráköszönti a jó tiszt urakra, azok nem is konyítanak reá s még egyszer akkora hátat fordítanak neki, mint azelőtt.
Harmadszor is felveszi poharát a vén huszárkáplár s odamegy az ékes tiszt urak asztalához s rájuk köszönti jó szívvel még egyszer a rossz bort.
– Mit jön ide kend? – riadnak rá –, menjen hátra, a másik asztalhoz!
– Ejnye – úgymond a huszár –, ez ám a furcsa dolog, a harcban mindig előre küldtek engem az urak s itt meg hátra küldenek, miért van az?
– Nézd csak, micsoda konfidens egy paraszt ez a káplár.
– Hallják önök, jó uraim, igaz, hogy húsz esztendeje, amióta káplár vagyok, de most én sem vagyok rosszabb tiszt maguknál.
– Káplárruhában?
– Nojszen a ruha nem ember. Nézzék az urak ezt az írást – s ezzel a sok zsíros firka közül előkeres a huszár egy szép finom papirost s odanyomja az asztalra a tiszt urak elé. – Olvassák!
„Varga István, huszárkáplár, azon érdemeért, miszerint a kápolnai csatánál kétszázezer pengőforintot személyes vitézsége által megmentett, továbbá Szolnoknál egymaga tizenhárom könnyűlovast s tizenkét nehéz vasast levágott, általam ezennel hadnaggyá kineveztetik. Kossuth Lajos.”
Elállt a szeme-szája erre a szép tiszt uraknak; ki elébb gorombán elutasítá őt asztalától, most nyájaskodva nyújtá neki barátságos jobbját.
Képzelhetni, hogy amit a huszár erre mondott, azt nem szokás papirosra írni; megfordult, félretörülte a bajszát s otthagyta a megszégyenült leventéket.
7.
Fazekas Mihály: A serdülő bajuszhoz
Ifjú tolla Ámor nyilának,
Serdűlő bajusz! idvez légy!
Sok szerelmes csókok párjának
Felibe prémkoszorút tégy;
Míg a finnyás nyári lepkéket
Torzos tarlód el nem inti,
Vagy míg a göndör szőröcskéket
A tél dérrel be nem hinti.
Mondja bár a szépség Mómussa,
Hogy ékesnek nem tart senki,
Ne hidd, kis Cupido mókussa,
Csak pelyhed jobban tessen ki;
Hogy játszhassanak búvócskákat
Bársonyában a kellemek,
Majd meglásd, millyen gyöngyszikrákat
Szórnak rád minden szép szemek.
Én is sodrom, de mindhiában,
Zúzos fürtjét a szürkének,
Elhűl ettől a csók szájában
A könnyen ingó hölgykének;
S midőn szeme rezzenéséből
Bóldog jelemet képzelem,
Borzomtól megdobbant szívéből
Akkor reppent a szerelem.
*
8.
Hermann Ottó: A magyar nép arca és jelleme
…
„A midőn a magyar arcz meghatározásának nehéz feladatához teljesen tárgyi alapon és tárgyilagos formában átmennék, az előzőkből már most is tudnunk kell, hogy a megoldásnál sok esetben nélkülöznünk kell az egyik lényeges alapelemet, t.i. a száj alakulásának tiszta képét, azért mert a magyarság nemcsak bajuszos, hanem bajuszára büszke, ebben tisztességének és tekintélyének egyik nélkülözhetetlen elemét ismeri föl. A magyar arcz meghatározásánál tehát kétszeresen is a szemre esik a fősúly.”…
(1902)
*
9.
Krúdy Gyula: A hírlapíró és a halál
…
„A vörös bajuszok között vannak mindenféle jellegűek. A legtöbbje mérges, rosszindulatú, elhanyagolt férfijelvény, amely éppen színe miatt nem érdemes az ápolásra. Ám a mi vörös bajuszunk ama századik vörös bajusz volt, amely humort, derűt, megelégedést, örömösséget mutatott, mintha a bajusz alatt mindig valamely mosolygásra volna vonva a szájszöglet. Ez a vörös bajusz megérdemelte, hogy tulajdonosa nagyranövelje, kipödörje, gyakran megsimogassa, mint valami jó kutyát. Kerek szemüveg volt a vörös bajusz felett, amely szemüveg csontkeretével, az orrhegyen való billegésével, fül mögé akasztott szalagjával ugyancsak a vidám szemüvegek közé tartozott, amely mögött mindig jóindulatúnak látszott a szem. A bajusz alatt a nyakkendő vonta magára a figyelmet, amely ugyan kézzel kötött «lavaliér»-nyakkendő volt, kék és fehér pettyekkel ellátva, de a nyakkendőben mégis tű volt, amely rubintszemű vadkanfőt ábrázolt.”
…
*
10.
Lászlóffy Csaba: A szökevény
(A magyar bajusz)
Zordon, elhanyagolt házak, hamuszínu arcok. A Temzén felfelé hajózva rendszerint gyanús alakokkal találkozott. Leskelodtek, meg-megálltak a háta mögött, sohasem kerültek vele szemtol szembe. Az atyafiak közvetlensége, a bensoségesség után az utóbbi években volt alkalma hozzászokni a már-már kihívó bizalmatlansághoz. De ezek a kísérteties figurák... talán detektívek vagy szélhámosok lehettek. "Arra kiváncsiak, hogy honnan jövök? - töprengett egy pohár rum mellett a hajó társalgójának fényesre koptatott asztalánál. - Azt hiszem, inkább arra, hogy hova tartok... Van-e pénzem? Vagy legalább ötletem!"
Igaz is, honnan vette az elképzelését s hozzá a merészséget, hogy "honalapító" legyen?... A vérében hordozta, otthon úgy mondanák. Egy túláradó pillanatában (mint amikor elso felesége, Catharine egy fél üveg pezsgotol megmámorosodva mindenképp táncolni akart, várta, hogy a karjaiba kapja valaki!) belole a kalandvágy buzgott fel: meghódítani az ismeretlen világot! Vagy egy világrészt legalább.
Sokszor már az az érzése, hogy a végeláthatatlan fantazmagóriák közepette kielégítetlenül fogja bevégezni életét, hiszen végleteket hajszoló vállalkozásaiban bajuszának két vége az egyedüli kézzelfogható valóság. A forradalom útvesztoin is képzelete vezette; akkor azonban derekasan kivette részét a küzdelemben, a szabadságharc utolsó napjaiban majd kiugrott a szíve. Késobb a brit hadsereg kötelékében nyughatatlan természete nagyobb szerephez juttatta nem mindennapi becsvágyát és ambícióit. Az elismerés, ha Bombayben nem is, Afrikában nem sokáig váratott magára; majd épp az álmosítóan csendes, nyugodt Karib-tenger szigetvilágában kezdett erot venni rajta egy másfajta nyugtalanság - egyben lázadás, a hadseregnek nem annyira formális, külso, mint inkább az értelmet és szabad lehetoségeket korlátozó fegyelme ellen: hogy mi lesz vajon holnap velem és az enyéimmel?! (Nem csupán a véletlenek szeszélye szerint gyarapodó, szuk családoddal.) Erkölcsi tokét kovácsolni - nem utolsósorban az olcsó népszeruségbol -, s közben szüntelen szorongással nézni a bizonytalan jövo felé... Ebbol elege volt.
" Nos hát, te magyar bajusz ! - Ideges pillantással veszi szemügyre magát a tükörben. - Többnyire úgy viszonyulnak hozzád, leereszkedoen, amiként József foherceg a cigányokhoz: a muzsikájuk bámulatba ejtette, sot olyannyira fölkavarta, hogy o maga vállalkozott egy cigány szótár szerkesztésére - a személyes kontaktusok mellozésével persze. (A Magyar Tudományos Akadémia nyomban aranyéremmel jutalmazta érte.)"
Eszébe jut a különben kedélytelen (tipikus) angol gróf, aki egyszer meginvitálta ot is vadászatra. Fácánt lottek, késobb nagyvad is került az orruk elé; a gróf rezzenéstelen arccal lott, szemlélodött, ugyanúgy vette tudomásul az alkalmi balesetet, az o ügyetlenségét. Midon a Packh János pofázmányáról (akkor még úgy hívták) egy vércsepp hosszabb kunkorodó bajuszára cseppent s ott hivalkodott a monogramos szalvéták makulátlan környeztében, a házigazdának váratlanul megélénkült a tekintete, s elkiáltotta magát: " Vigyék innen ezt a véres bajuszt! " Máskor, másutt is gyakrabban ütközött eloítéletekbe (o vagy a magyar bajusz ), semmint hogy tartós érzelmeket szított volna.
Errol (a kudarcról) önkéntelenül Kossuth színpadias gesztusai, bársonyos hangja ötlik fel benne a nyeregben, s csizmája sarkát dehogyis goggel, dühösen veri lova oldalába. …
*
11.
Móra Ferenc: A rab ember fiai
No, a váradi basa követe nagyon emberségtudó szerzet volt. Ahogy Apafi belépett a tanácsterembe, a követ mindjárt hasra vágta magát, s úgy csúszott a fejedelem elé, mint valami nagy teknősbéka. S mikor odaért elé, nagy fekete kezével elkezdett a fejedelem lába után kapkodni.
- Mit akarsz, atyámfia? - hüledezett Apafi. - Csak nem akarsz a lábamba harapni?
Esze ágában se volt az a jámbornak, csak azon mesterkedett, hogy hogy dughatná turbános fejét a fejedelem talpa alá. Mikor aztán elérte célját, akkor megszólalt nagy alázatosan:
- Tündöklő ábrázatú fejedelem! Hatalmas császárom szeme fénye! Haragos tekintetű oroszlán! Engedd meg, hogy a te alázatos szolgád, Cselebi bég talpad alatt nyugtathassa hitvány fejét.
A tündöklő ábrázatú fejedelem majd sóbálvánnyá változott, szegény. Sose látott még ő ilyen alázatos török követet. Aztán hogy ő haragos tekintetű oroszlán volna? Örvendezve emelte föl a törököt a földről.
- Miben lehetünk segítségedre, emberséges Cselebi bég?
- Ó, kegyelmes uram, világnak ékessége - jajgatott a török -, kimondhatatlan kár érte az én uramat, parancsolómat, a páratlan vitézségű Hajdár basát. Tegnapelőtt elszökött a sólyommadara, akivel vadászni szokott járni.
- A sólyommadara? - rezzent össze a fejedelem.
Eszébe jutott az álma arról a másik sólyomról, amelyik a fejedelmi süvegét elrabolta.
- Igen, a legkedvesebb sólyma. S a bölcs Musztafa, a váradi basa udvari tudósa azt olvasta ki a csillagok járásából, hogy az álnok sólyom ideszökött Kolozsvárra.
- Hm, az bizony megtörténhetett - hagyta rá Apafi.
- Jól mondod, kimondhatatlan bölcsességű fejedelem. Éppen ezért arra kéret Hajdár basa, kerestesd meg az ő kedves sólyommadarát, és ne terheltessél neki visszaküldeni.
- Hogyne, hogyne - készségeskedett a fejedelem -, mindjárt szétszalajtom a sólyom után az udvari vadászokat. Nyugtasd meg a basát, jó ember: holnap ilyenkor otthon lesz a sólyma.
Egyik sólyom olyan, mint a másik sólyom - gondolta magában Apafi -, s ha egyéb kívánsága nincs a váradi basának, kaphat sólymot egész erdőre valót. S ez a gondolat olyan jókedvre derítette, hogy egész az ajtóig kísérte a hajlongó követet, s már azon gondolkozott, hogy tán valamivel meg is kellene ajándékozni a nagy tisztesség tudásért, mikor a követ egyszerre elvigyorogta magát.
- Az ám, majd el is felejtem mondani, hogy a basa sólymának aranyos volt a szárnya. Ezt jól eszedbe vedd, uram!
Azzal kitotyogott az ajtón, a fejedelem pedig haragosan csengette be a főtanácsosát, Teleki Mihály uramat.
- Nézze már kegyelmed, micsoda gonosz tréfát űz velünk megint ez a tarka hitű Hajdár basa! Olyan sólymot kerestet rajtam, aminek aranyos a szárnya. Mit gondol kegyelmed, futja-e a ládafia?
- Benne van az a vadonatúj veretű kétszáz arany, amit tegnap szállítottak be mutatóba Zalatnáról. Elég lesz az éhét elverni annak a telhetetlen pogánynak.
- Elégnek elég lesz - sóhajtott a fejedelem -, de nagyon sajnálom azokat a szép új aranyakat.
- Sose sajnálja, nagyságos uram - vigasztalta Teleki -, úgyis egy kis hiba esett azokon a pénzeken. Nagyságodnak a képe volna rájuk verve, de a pénzverő kifelejtette róla a bajuszt.
Ezen aztán elmosolyogta magát a fejedelem is, s már egész nekividámodva kérdezte:
- Aztán kitől küldenénk el azt az aranyszárnyú madarat?
*
