Csonka Mihály élete és világképe
A magyar társadalom túlnyomó többsége évszázadokon át vidéken élt, és mezőgazdasággal foglalkozott. A parasztság még a 20. század első felében is a lakosság több mint felét tette ki, s csak 1945 után indult gyors hanyatlásnak. Ez a kötet a hagyományos magyar parasztság utolsó generációjának küzdelmes életébe és alig ismert gondolkodásába enged bepillantást. Hőse egy 70 holdas kiskunhalasi tanyás gazda, aki 1875-ben, a parasztság polgárosodásának hajnalán született, és 1964-ben, a "téeszvilág" kezdetekor hunyt el. Közben mindazt átélte, amit kortársainak többsége: a "boldog békeidőket", az I. világháborút, az 1918-19-es forradalmakat, a Horthy- korszakot, a II. világháborút, s végül a "népi demokráciát" és "a szocializmus alapjainak lerakását". Sőt nemcsak átélte, hanem le is írta azt, ami vele történt. Élete alkonyán hosszabb-rövidebb feljegyzésekben rögzítette sorsának alakulását és véleményét a világ dolgainak folyásáról, majd 3000 oldalon. Romsics Ignác ebből a hatalmas anyagból válogatta ki és szerkesztette páratlanul élvezetes olvasmánnyá azokat a részeket, amelyeket fontosnak és egyediségükben is jellegzetesnek talált. Csonka Mihály leírásait fényképek, egyéb mellékletek, valamint a szerkesztő kommentárjai egészítik ki. • Gyermek- és ifjúkori emlékek … „A Berkiék egyik bérlője apám komája volt. Gyulai Imrének hívták, a felesége Jeges Sára volt, az én néném urának, Jeges Sándornak a testvére. Körülbelül kér dűlő, vagyis 960 lépés, tehát közel ezer méter választotta el az ő tanyájukat a miénktől. 1888-ban, amikor nagy víz volt, sűrűn elmentünk hozzájuk tutajon. Nálunk felültünk vagy álltunk a tutajunkra, és ott kötöttünk ki a tanya mellett, a kománál. Tehát a vízen tettük meg az utat oda és vissza retúrjegy nélkül, ingyen. Ez a Gyulai koma arról volt híres, hogy nem volt bajusza. Olyan kopasz volt az arca, mint a békáé. Sem szakáll, sem egyéb szőr nem volt az arcán. Úgy nézett ki, mint egy nénémasszony. Szégyellette is eleget, mert úgy hívták, hogy bajuszos Gyulai. Abban az időben még annyira divat volt a bajusz, hogy akinek nem volt, az lenézett ember lett. Tudom, mikor már én is olyan kamaszlegény forma lettem, s már volt annyi szőr az orrom alatt, hogy összeálljon, hogy körömmel meg lehetett fogni, azonnal vettem bajuszpödrő kenőcsöt, és kipödörtem volna, ha lett volna annyi és akkora, hogy összeálljon. De nem volt, úgyhogy jobban csak a bőrt kentem, nem a bajuszt. Így volt ezzel az akkori fiatalság. Ma más a divat, de én nem megyek a divat után! Én ugyan nem borotválom le, hadd legyen, hiszen magyar ember bajusszal szép. Kinek milyen van, érje be vele! Nekem van elég nagy, igaz, hogy most már őszes. Különös, hogy az egyszerű, szegény ember esetében nem volt olyan feltűnő, ha nem is viselt bajuszt. De a módosabb gazdák, mint a Gyulai is, lenézett és tekintély nélküli embernek számítottak bajusz nélkül. Mert a bajusz tekintélyt és akaratot mutatott, és keményebb, parancsolóbb arckifejezést idézett elő…” Csonka Mihály élete és világképe, szerkesztette Romsics Ignác, 56. oldal, Osiris, 2009.
|
